A Ludwig Múzeum és a KÜRT Akadémia közös programsorozata
Elmosódott határok, folyamatos változás, kiterjesztett jelen. Hogyan definiáljuk saját magunkat és céljainkat, ha állandó átmenetben élünk? A 21. század különböző, de egyformán érdekes és kihívásos kérdéseket vet fel a tudomány, az üzlet és a művészet területén. A Ludwig Múzeum és a KÜRT Akadémia közös, Hatszemszög elnevezésű programsorozatán ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat. A beszélgetés vendégei Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus, Felsmann István, képzőművész és Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő voltak. A beszélgetést Siomos Angéla vezette.
Időperspektívák egy rítusvesztett világban - Orvos-Tóth Noémi
Az idő különleges, hiszen nem közvetlen módon érzékeljük azt, hanem események egymásutániságaként. Természetünkből adódóan mindig valamire irányítani kell a figyelmünket, és amint lehunyjuk a szemünket, saját szívdobogásunkat halljuk, észrevesszük környezetünk apró neszeit, akaratlanul felbukkanó gondolataink töltik meg elménket. Gyermekként a világ egybefolyó élményhalmaz, melyet szüleink segítenek strukturálni azáltal, hogy rendszert alakítanak ki napjainkban. A megismétlődő eseménysorok segítenek kiépíteni időérzékelésünket, biztonságot, kiszámíthatóságot nyújtanak. A napirend és a következetesség stabilitást biztosít, sőt későbbi matematikai képességeink alapját is ez képezi.
Az idő régi rendje azonban felborulni látszik, amely pszichés nehézségeket okoz a modern kor emberének. Se eleje, se vége napokat élünk, a munka összefolyik a magánélettel, és elengedtük a tradíciók megtartó keretét, erejét. Gondoljunk például a gyász jelenségére. Ennek a megterhelő élménynek a feldolgozásában a külső kapaszkodók, szabályrendszerek rendkívül erős támaszt jelentenek. Segítenek a víz felszínén maradni, amikor belülről mélyre süllyedünk. A kulturálisan kialakult forgatókönyvek, például, hogy hogyan öltözködjünk és viselkedjünk a gyász bizonyos szakaszaiban, kiszámíthatóvá és feldolgozhatóvá teszik a fájdalmat azáltal, hogy tudatosítják, ez is véget ér egyszer. A lélek így tud felkészülni és hozzászokni a veszteséghez.
Akkor miért nem kapaszkodik a posztmodern ember a hosszú évszázadok alatt, intuíciók által kialakult rítusokba?
„Ezek nem légből kapott szokások, hanem nagyon komoly pszichés ismeretek kivetülései. Mindezeket elengedtük, és azon kapjuk magunkat, hogy állandó átmenetiségben élünk. Nem tudjuk, hogy mi meddig tart, nincsenek meg a kapaszkodók. A rítusokat és szokásokat elvesztett ember számára összefolyik az idő.” – Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
Az, ahogyan az időről gondolkodunk, meghatározza, hogy milyen döntéseket hozunk. Milyen az egyéni időperspektívánk? Jó önreflexiós feladat egy pillanatra magunkba tekinteni és megvizsgálni, hogyan tekintünk például a múltunkra. Tele van fájdalommal, nehézséggel, csalódással? Aki múltnegatív gondolkodást folytat, könnyedén a jelent és a jövőt is borúsnak láthatja, és emiatt hátat fordít bizonyos kihívásoknak. A múltpozitív időperspektíva azonban erőforrásként szolgál a jelenben való tájékozódáshoz és a jövő kialakításához. A gyökerekről és a tradíciók értékeléséről, és az azokra való építkezésről szól.
A jelenhez való hedonista hozzáállás, megfelelő mértékkel, nagyon pozitív hatással bír. Ha ilyen perspektívából tekintünk a jelenre, képesek vagyunk megélni a pillanatot, megragadni a lehetőségeket és merünk kockáztatni. A jelenfatalista viszonyulást ezzel szemben a passzivitás jellemzi. Bizonyára mindannyian találkoztunk már olyan emberekkel, akik meg vannak győződve arról, hogy életüket kizárólag külső hatások irányítják, legyen az a sors, a törvények vagy más emberek, de még az időjárás is ide sorolható, mint döntéseiket meghatározó tényező.
Milyen a jövőpozitív hozzáállás? Olyan típusú optimizmusra kell gondolni, amikor az ember magabiztosan mer változtatni és lépni.
„Nem arról van szó, hogy a jövőpozitív emberek figyelmen kívül hagynák, hogy klímaválság, energiaválság és háború van. Hanem ennek tudatában és ennek ellenére képesek pozitív viszonyulást kialakítani a jövőhöz.” - Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
A jövőnegatív nézőpont rendkívül visszahúzó tud lenni, és gyakran társul a múltnegatív és jelenfatalista perspektívákkal. Ha mantraszerűen, állandóan újraéljük a múlt és történelmünk sérelmeit, és tehetetlennek érezzük magunkat a jelenben, kevés kilátást láthatunk a jövőnkkel kapcsolatban is.
„A jó hír, hogy ezen lehet változtatni. Képesek vagyunk hangolni az időhöz való viszonyulásunkat. Először tudatosítanunk kell jelenlegi időperspektívánkat, és lassanként pozitívabb irányba megváltoztatni gondolkodásunkat a múltról, jelenről vagy jövőről.” - Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
Kreativitás a kiterjesztett jelenben - Felsmann István
Ha Istvánt egyetlen szóval szeretnénk jellemezni, akkor az az lenne: polihisztor. Foglalkozik szobrászattal, festészettel, képgrafikával, zenével, kinetikus művészettel. Talán nincs is olyan kreatív terület, amiről ne lenne valami mondanivalója. A precíz mérnöki tervezés, a kémia és a biológia időbeli változásai, az építkezés és a pusztítás mind-mind megfigyelhetőek műveiben.
„Egyik alkotásom a dob állványokra erősített saját családi porcelánkészletünk (édesanyám nagy örömére). Mindig egy zenész kollégámat kérem meg, hogy addig doboljon, amíg az összes porcelán szét nem törik. Ekkor születik a mű, mert a performansz átlényegül installációvá.” – Felsmann István, képzőművész
István irodalmi szövegek legózásával is foglalkozik. Szétbontja ezeket az irományokat, és szabad asszociáció alapján valami teljesen újat létrehozva ismét összeépíti őket. Ezt a művészeti folyamatot a véletlenek alakítják, és hogy az eredménynek mi lesz az értelme, az egyéni interpretáción múlik. Egy másik rendkívül ötletes alkotása a Vajon miért?. Anélkül, hogy túlmagyarázással rontanánk el az élményt, érdemes felhívni a figyelmet a két dolog anyagi különbségéből adódó értelmezésre: a vaj elolvad, a kérdés azonban sziklaszilárdan megmarad, és mindannyiunknak kivétel nélkül nekiszegeződik.
Bár elcsépelt közhely, hogy a TV butít, ha az ember művész, az inspiráció forrása is lehet. A kengyelfutó gyalogkakukk című rajzfilmre például meglepően sok módon reflektálhatunk. A mese egy zárt világban játszódik, ahol rögtön maga a helyszín, a sivatag, kettős jelentéssel bír: fennkölt és gyógyító, de pusztító és veszélyes hely is egyben.
„A farkas életmissziója, hogy kergeti a kakukkot, akire mintha nem hatnának a fizika törvényei. Mindig meg tud lépni, de ez a farkast nem lombozza le. Mindig új kütyüket készít vagy falfestményeket fest, hogy becsapja a kakukkot. A farkas ilyen szempontból tekinthető művésznek. Maga a művészettörténet is ilyen megtévesztési kísérletek láncolata, a hibákból eredő eredmények összessége.” – Felsmann István, képzőművész
Mindannyian kergetünk valamilyen célt vagy vágyat, és amikor időnként elérjük, akkor nem úgy éljük meg, mint ahogy számítottunk rá. Vajon miért van ez? Valószínűleg nem maga a cél a fontos, hanem a hajszolás. Olyan korban élünk, amikor túl sokat adunk a külsőségekre, törekszünk a tökéletességre és félünk a kudarcoktól, amelyek akadályozhatnak bennünket az életben.
A felfedezések korában nincs recept - Császár Csaba
Kiterjesztett a jelen vagy egyszerűen csak nincs jövő? A gazdaság és az üzleti szektor jövő fókuszú. Hová tartunk? Hogy lesz a mostani befektetésből később megtérülés? Régebben talán egyszerűbb volt a stratégia: a nyugatot kellett követni. Rendelkezésre állt a tudás, a rutin és az eszközök, és lokálisan alkalmazni kellett a már működő módszereket.
„Szerintem a modern korban ez megszűnt. Most nincs siker-recept, ott tartunk, mint anno a felfedezések korában. Van egy ígéret arról, hogy vajon mi lehet az ismeretlenben: arany, föld, gazdagság. Ez vizionál egy jövőt, amiért érdemes nekivágni.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
A digitalizáció természetesen rengeteg új ajtót és lehetőséget megnyit, de arról, hogy ez pontosan mit jelent, fogalmunk sincs. Végtelen mennyiségű alternatív valóságot lehetséges elképzelni, ami a következő években vár a világra. Mik azok a gyakorlatok és új minták, amelyek valóban előre vihetnek bennünket? Felfedező időszakban vagyunk és nincsenek egyértelmű válaszok. Az üzleti szektor a maga logikája és törvényei szerint kutatja a válaszokat. Ha van egy erős, megbízható gazdasági háttér, akkor lesznek munkahelyek, az emberek kapnak fizetést és biztonságban élhetnek.
Az üzleti világ célja tehát, hogy értéket teremtsen az ügyfeleknek és profitot a vállalatoknak. Vajon meddig lehet kizárólag ezekre az aspektusokra figyelmet fordítani, a fenntarthatóságot pedig elhanyagolni? A világ küzd a túlnépesedéssel, a felmelegedéssel, és bizonyos erőforrások is fogytán vannak. Mind boldog nagyszülők szeretnénk lenni, elegendő nyugdíjjal, hogy minket is német turistának nézzenek Olaszországban, de vajon összeegyeztethető-e ez a rohamos fejlődés és termelés a fenntarthatósággal? Hogyan lehet felelősen hosszú távon tervezni egy világban, amelynek napjai talán már most meg vannak számlálva?
„Régebben még volt validitása annak a kérdésnek, hogy hol látjuk a vállalatunkat 10 év múlva. Ha ma feltenném ezt a kérdést munka közben, kinevetnének, mivel egy deka energiát nem akarnak arra fordítani, hogy azon gondolkodjanak, mi lesz 10 év múlva. Az teljesen kiszámíthatatlan. A jelenlegi fókusz, hogy hogyan tudunk úgy célokat kitűzni és stratégiákat alkotni, hogy az kellően rugalmas maradjon.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
Egy szervezettől egyszerre várjuk el, hogy tartsa a lépést a piaccal, legyen alkalmazkodó, profitorientált, és mindeközben teremtsen emberi közösséget, ahol megjelenik a lojalitás. Nem egyszerű feladat. Manapság az egyik legnagyobb kihívás, hogy kevés az olyan típusú munkahely, ahova az emberek valóban szívesen tartoznak. Az magas fluktuáció nem segíti elő az olyan rendszerek kialakulását, amelyek sikeresen tudnak egy bizonytalan jövő felé haladni.
„Nincs recept, a felfedezések kora van. Aki jól tűri a bizonytalanságot, annak izgalmas, aki pedig biztonságra vágyik, annak nagyon nehéz.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
Dekonstrukció
Biztosan mindannyian jártunk már úgy, hogy ha valami nem működött, elemeire kellett szednünk, hogy megtaláljuk a probléma forrását, majd egy jobb, új módon kellett újra összeraknunk. Legyen szó emberekről, szervezetekről vagy akár műalkotásokról, ez a folyamat mindhárom területen megjelenik.
A holisztikus megközelítés elengedhetetlen ahhoz, hogy komplexen és összefüggéseiben értsük meg a világot, mégis úgy érződik, mintha a fragmentálódás jellemezné leginkább a 21. századi ember gondolkodását. Hiába tudatosul bennünk, hogy minden mindennel összefügg, ha továbbra is külön tényezőként próbálunk megoldásokat találni egy-egy problémára.
„A ember elveszítette a türelmet és csak az azonnaliságban, instant megoldásokban gondolkodik. Nem érzékeli, hogy életének van egy kiterjedése térben és időben. Csak az itt és most létezik, de én abban hiszek, hogy az emberi életet nem lehet megmérni itt és mostokban”. – Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
„A dekonstrukció arról is szól, hogy ahogy eddig csináltuk, az valamiért nem folytatódhat vagy nem folytatódik. Ebben van egy veszteség, de akkor van helye az újnak, ha elengedek valamit.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
Előfordul, hogy nem tudatos dekonstrukció lép életbe, hanem szétesés. Addig tartjuk a meglévő struktúrát, rendszereket, működési módot, csapatot, amíg csak lehet, de eljön egy pillanat, amikor robban a bomba. Fontos, hogy felkészüljünk, hogy legyen alternatíva ahelyett, amit elveszítünk, ekkor lesz fenntartható és pozitív a változás. Hogyan esik szét és épül újjá egy művész? Elég nagy bizonytalanságtűrés és rugalmasság szükséges ahhoz, hogy az ember erre a pályára lépjen, hiszen a siker itt még kevésbé definiálható. Vannak, akik ragyogóan elismertek lesznek, vannak azonban olyanok is, akik a megélhetésért küzdenek vagy nem találják a helyüket a világban.
„A művészek szerintem rendben vannak. Talán felmerülnek anyagi gondjaik, de valamit megőriztek a szellemükben, ami tiszta, és jól látják a dolgokat. Teljesen őrültnek tűnhetnek, de közben ők a normálisak.” – Felsmann István, képzőművész
A felgyorsult világ átka – Rítusvesztettség – Az elveszett közösségek kora
Mivel tudja pótolni a modern ember a gyökereket, szokásokat, közösségeket?
„Nem lehet pótolni azt, amit az evolúció több millió év alatt kikísérletezett. Az segít az embernek, ha kapcsolódik és minél több éltető kapcsolata van. Még nem robotizálódtunk annyira szerencsére, hogy ezt bármi más kielégítően pótolhatná. Ez tölti fel az embert, ez energetizál.” – Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
De miért is akarnánk pótszert találni arra, amire teljesen egyértelmű jó megoldás létezik? Nem kell új dolgot kitalálni. Ha a jövő kihívásainak jól meg akarunk felelni, akkor fontos a szűk közösségekbe fektetni, amiknek erős megtartó erejük van.
„Az elveszett közösségi rítusokat közösségi rítusokkal lehet pótolni. Pont. Üzleti területen is nagyon fontos, hogy ez megjelenjen, hogy az, aki felelős egy munkahelyért, tegyen valamit annak érdekében, hogy meg tudjon jelenni a közösség.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
A Covid érdekes hatással volt a szűk közösségekre. A munkahelyek legjobb tudásuk és kapacitásuk szerint támogatták alkalmazottaikat a nehéz helyzetben, de a személyes találkozások visszaszorulásának sok negatív következménye lett. A pandémia végével is sokan részben home-office-ban maradtak, így az új kollégák nehezebben kapcsolódnak és szoknak bele a szervezet életébe. Nincs közösség, amely befogadná őket, ezért gyorsan el is mennek.
„De mi van, ha az emberek nem is vágynak közösségre? A Covid alatt sokan inkább örültek, hogy otthon maradhattak, és nem kellett bejárni az irodába. Szerintem egy csomó embernek megterhelő eljárni közösségbe.” – Felsmann István, képzőművész
Nyilván érthető, hogy szívesebben töltünk időt a családunkkal és barátainkkal, mint a munkatársainkkal, de az otthoni közösség is közösség. A Covid alatt jó volt megint együtt lenni a mikrokörnyezetünkben lévő emberekkel, és újra több figyelmet fordítani a családunkra, és ezt pozitívan élték meg az emberek. Másrészről azonban annak köszönhetően, hogy otthon volt a munkahely, az ovi, az iskola és az edzőterem is, összemosódtak a határok. Hogyan tudjuk visszaalakítani az otthonunkat egy biztonságos bázissá, és megtalálni az egyensúlyt?
„Mindenki legyen művész!” – Felsmann István, képzőművész
“Bezzeg az én időmben”
Ma már nehezen találunk olyan Z generációst, akinek ne lenne állandóan a keze ügyében a telefonja. Egyébként nehezen lehet olyan akármilyen generációs embert találni, akinek ne állandó tartozéka lenne az okostelefon. Vajon a kütyük valóban összekötnek vagy inkább elválasztanak minket egymástól?
„Az én lányaim továbbra is igénylik a személyes találkozást a barátaikkal. A technológia nem pótszer, hanem eszköz a kapcsolatfenntartáshoz, és inkább az azonnaliság megnyilvánulása ilyen formában. Ha valami történik velem, azonnal meg tudom osztani valakivel.” – Császár Csaba, szervezetfejlesztési szakértő
„Ez sem feltétlenül teljesen pozitív, a szakirodalom érzelmi inkontinenciának nevezi. Az egy rendkívül fontos képesség, hogy az ember el tudja hordozni az érzéseit. Régen, ha csúfoltak az iskolában, hazafele sétálva lassan megemésztette magában, és csak akkor tudta megosztani anyával, amikor ötkor hazaért a munkából. Az azonnaliság kultúrájában elveszik az emberi létezés egyik fontos kritériuma, az, hogy el tudjuk hordozni a saját feszültségünket. Az azonnali megosztás nem segíti a személyiség érését.” – Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
Azoknak a fiataloknak, akik komoly szorongásos zavarokkal küzdenek, egy kis megkönnyebbülést hozott az online lét. Nem kellett kilépni a komfortzónájukból, kikapcsolhatták a kamerájukat, és nem kellett azzal törődniük, hogy hogyan látták őket a többiek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ez jót tett nekik.
„A személyiségfejlődés egyik része pont az, hogy megtanulunk együtt élni a hibáinkkal és megszeretjük őket, nem pedig elfedjük, és mást mutatunk helyettük.” – Felsmann István, képzőművész
A felfedezések kora
Nem egyszerű, semmi sem egyszerű. Fogalmunk sincs, hogy milyen munkahelyek lesznek a közeljövőben. Mire lesz igény, mibe érdemes fektetni? Tanácsokat talán csak a legalapvetőbb emberi értékekről és emberségről lehet magabiztosan adni. A technológia rohamos fejlődése a már most fenyegetően tátongó digitális szakadékot csak még jobban elmélyítheti. A társadalom bizonyos rétegei vagy nem fogják tudni úgy használni a technológiát, mint a többiek, vagy nem lesz megfelelő hozzáférésük hozzá, ami egyenlőtlenséget generál. Az ilyen jövőelképzelésekben felmerül a kizsákmányolás lehetősége.
Hogyan dobjunk mégis horgonyt a jövőbe? Tervezzük meg az örömöket! Mindig lehetséges valamire várni, amiért megéri felkelni másnap. A tudatos figyelemirányítás nélkülözhetetlen, és mindenkinek a saját felelőssége. Vegyük észre a jót, dolgozzunk a saját időperspektíváinkon a boldogság hajszolása nélkül. Nagy mélységek nélkül ugyanis nincsnek nagy magasságok.
„A boldogságnak nem feltétlenül kell célnak lennie az életünkben. A szomorúság is izgi. Az, hogy embernek érezzük magunkat, és az érzelmeinket teljes mértékben meg tudjuk élni.” – Felsmann István, képzőművész
Tájékozódj és fektess vállalatod és önmagad fejlesztésébe. Válassz képzéseink közül, vagy egyeztess velünk a Zártkörű céges képzési lehetőségekről!
Hozzászólások